Furulyakészítő régenvolt juhászok pásztorok nyomán járva, az én munkám is az erdőben kezdődik.
Ott kell keresni jóféle bodzafákat, aminek vannak egyenes, jó vastagságú ágai. Sokat kell csúszkálni a jeges, sáros vízmosásokban,
partokban, erdei utak mentén - tél az ideje ennek is. Ha a bodza már kihajtott, akkor már nem nagyon illendő megzavarni, csak ha szükség visz rá.
A sűrűben kell botladozva járni, nehéz az ágak közt jókat találni, az ember szemébe csapódnak az ágak; és van hogy hiába járkál az ember a határban
órákig, egy-két túl hajlott, göcsös darabra lel csak. Ez az anyaggyűjtés. Ugyanígy csinálták elődeink is; így dolgozott
bernecei Tehenes Jancsi bátya is.
Méretre fűrészelés után meg kell fúrni a csöveket. A bernecei pásztor kint az erdőn is tudott fúrni, csak úgy kézben. Próbáltam én is,
néha csinálom is, ha úgy hozza a szükség. Leginkább azonban úgy ahogy Pál Pista bácsi, a háznál a kamrában, satuba fogva fúrom a csöveket.
Hosszú kézi fúrókkal dolgozom. A régi kovácsolt fúrók a legjobbak, és igen körülményes azokat jól kiélezni, ha nem olyan, akkor repeszti a fát.
Hajalás, kézi vonókésezés, és rengeteg pucolás-tisztítás-csiszolás következik eztán.
A furulyák "hangablakát" és összes szerkezetét mind a régiek nyomdokán készítem; a palóc furulyákat a Pista bácsitól tanultakkal,
a hosszifuruglákat a régi múzeumok darabjainak régmúlt tudományával formálom.
A "síprendszer" mindig a legkényesebb, és egészen másfajta tudást igényel a négyzetes ablakú, mint a holdlikas.
A játszólyukak elhelyezése is fontos, azok helyét és megfúrását szintén nagyon sok tapasztalat alapján kell kifundálni.
A jó hangzást nótákkal állítom be (ezt tanultam Pista bácsitól), de ez nem elég, hanem a mai népzenészek igénye miatt
még a hangológéppel is össze kell vetni. A régi pásztorok ugyancsak nem törődtek az "alaphanggal", hogy ilyen vagy olyan,
"A-s"-e vagy sem, de a népzenészek ragaszkodnak hozzá, így aztán a hangolás igazából hosszadalmas és eléggé bonyolult.
Össze kell egyeztetnem a régiek gondolkodását a maiakkal.
Ha elkészültem egy ilyen kézzel kidolgozott, lyukanként behangolt (nem gépi esztergált, nem sablonra fúrt) furulyával,
akkor sem hagyom annyiban. Én azt tanultam az öregektől: mindegyiket ki kell cifrázni, úgy az igazi a pásztorfurulya.
A Pista bácsi-féle furulyák egy részét ugyanúgy készítem, ahogy ő: az egész testét beborító pikkelyezéssel.
A faragást ilyenkor úgy kezdem, hogy a minták körvonalait kifaragom - már ez is nehéz,
mert egy hengeres felületen kell dolgozni! Nem lapos síkon, hanem hajló, megcsúszó felületen.
Ezután nagy erővel egy hálórendszert kell bevésni úgy, hogy a minták széleit éppen érintsék a mélyre vésett vonalak.
No ez aztán kikészíti a csuklót, nem is lehet bírni ebből sokat egy nap.
Utána pedig jön a pikkelyezés: a kicsi négyzetek sarkait kipattogtatni kés hegyivel.
Először mindnek a fölső sarkát, majd azután mindnek az alsóját.
Itt bizony körülbelül kétezerötszáz vágás van ebbe' a pikkelyezésbe'.
Hát ilyen a Pista bácsi furulyakészítő öröksége: nehéz, de szép.
Másfajta díszítésnek vonalas faragást készítek az "52-esekre". Pista bácsi furulyái ugyanis kb. 52 cm hosszúak,
ő mindig ilyeneket készített, és bár ennek alaphangja "disz", de olyan sokat (több százat) készített ezekből,
hogy ez maradt a hagyomány.
Karcolt vonalas, gyűrűs minta illik legjobban a hosszifuruglákra. Ez volt a leginkább szeretett a dunántúli régi darabokon,
vagy a spanyolozás, úgyhogy mindkét fajtát alkalmaztam már. Sokat vizsgálgattam a Néprajzi Múzeum régi
darabjait és azokhoz hasonlóan
szerkesztem a díszeket - itt is igyekszem a régi mestereket követni, ugyanúgy mint az ácsolt ládáknál.
Itt is elmélyült munkára van szükség, és hosszas, aprólékos türelemre.
Legszebb furulyáimra (amelyekben Pista bácsis palóc furulyák és hosszifuruglák is voltak) 2015 októberében
az Élő Népművészet országos pályázatán a
legmagasabb Gránátalma-díjat kaptam.
Gyenes Tamás, acsoltlada.hu