„Egyezerkilencszáz-tizenkilencben születtem a Nógrád megyei Kétbodonyban, február 25-én.” Pál István nógrádi juhász, furulyás-dudás így kezdte
minden bemutatkozását, ha kérték hogy meséljen magáról. És így fejezte be, jó szívvel: „Kívánom maguknak, hogy éljenek legalább annyi évet
egészségben, mint én.” Pista bácsi 2015 március 2-án, 96 éves korában hunyt el. Különleges életpályát futott be, mert élete utolsó húsz
évében minden megváltozott. Az addigra már a feleségét, fiait elvesztő ember a halál küszöbén volt; de újra föléledve olyan csodálatos
népzenei kultúrát adott át nekünk, amely egyúttal lelki, néprajzi, történelmi, népmesei, állatgyógyászati ismeretekkel is összekapcsolódott.
Egymástól elválaszthatatlanul egy emberben egyesült nála ez a rengeteg tudás, amelyet korunk ma megpróbál különválasztva elemezgetni.
Kemény tartása, rendszeretete, erős figyelme mindenkit egyből szinte „igazodásra” késztetett. Nem volt tévedhetetlen; de állandóan
törekedett a jóra, és ahogy a régi bölcseletek is mondják: ennél többet egyikünk sem tehet. És hát a huncutság, hát az sose ment ki belőle...
Álljon itt most a néhány legfontosabb adat róla, ha valaki nem ismerte őt.
Kétbodonyban született, Pál István kanász és Cziglan Erzsébet negyedik gyermekeként, ő volt a családban az első fiú.
Kanász édesapja már a születéskor a hóna alá tette a duda sípját. Legénykorát Bánkon töltötte, majd Tereskére nősült.
A pásztorságnak minden ágáról komoly tudást szerzett, volt kanász, gulyás, kocsis, juhász. Az igazi, kemény, de szép pásztoréletről
egyre többet tudva gyarapodott zenei és énektudása is. Dudálni édesapja tanította, a furulyajátékot és a furulyakészítést édesanyja
nagybátyjától tanulta, akit szeretetből csak „Cziglan nagyapának” nevezett. (Szűkebb pátriám miatt fontos megjegyeznem, hogy anyai
nagymamáját viszont – aki a legéndi temetőben nyugszik –
Gyenes Apollóniának hívták, és Bernecebarátiból származott.) A háborúban
a frontot is megjárta, túlélte a nagy veszedelmet. Állandóan gyarapította tudását, így az állatok, a természet tökéletes ismerete
mellett dudás-furulyás-énekes kincsestára is hatalmasra növekedett. Családi tragédiája (felesége és fiai halála) miatt azonban ez
a kincs már szinte elveszendőben volt, mikor 1992-ben Juhász Zoltánék rátaláltak. Ezután következett az a bizonyos életszakasz,
amelyben a magyar népzene sok rajongója és továbbvivője több mint két évtizeden át személyesen tanulhatott tőle. Számtalan fellépés,
szereplés, külföldi utazás, táborozás és személyes tanítás során adta át tudását. Sok magas kitüntetést kapott,
a Népművészet Mestere,
a Magyar Kultúra Lovagja és a Madách-díj birtokosa volt. És mégis, újra és újra szerényen elmondta, micsoda jó érzés és milyen szívéig hatoló,
hogy őt, a kanász fiát ennyire megbecsülik…
Rengeteg tanítványa közül én és a feleségem csak egyek vagyunk, de közel álltunk hozzá, sokat látogattuk őt Tereskén,
Bernecebaráti és Budapest között félúton be-belátogattunk hozzá. Duda-, furulya-, énektudását hál’ Istennek számtalan
tanítványnak adta át, a híres pikkelyes furulya készítését viszont csak néhányan vittük tovább; büszke vagyok rá tanítványként,
hogy az én faragványaim (így egy vele közösen készített furulya
) is ott voltak nála a fogason, juhászkampója és ónöntéses ostora mellett.
Életéről, munkásságáról film is készült (”Pista bácsi dudáljon kend”), dalainak legnagyobb része pedig
“Az utolsó dudás” című könyvben jelent meg, gyönyörű hangzóanyaggal.
Hálásan köszönjük Pista bácsinak a szeretetet, örömet, a sok tanítást és az életerőt, és hogy igazi palóc kincseiből mi is örökölhettünk!
Gyenes Tamás, Nagy Ágnes, acsoltlada.hu